Mister: Csitítgató
Ne sírj kedves... Hajtsd le fejed kérgemre Jó párnád lesz, meglásd. Ne sírj hát, Ne itasd ezt az öreg vén fát!
Fázol? Bárcsak lenne két karom, De hisz van levelem Majd azzal takarlak kedvesem. Igaz, jobb már...
Maradj csak.
Én majd vigyázok rád Őriz téged az álom-fád. Csak szép álmaid lesznek A rosszak többé nem lelnek.
S ha majd virágzom, A Te illatod kering majd a földön; S ha majd a szél fújja ágaim Mozdulatod magamra öltöm; S ha levelem zizzen Gyönyör hangod lesz a kincsem.
Így, lassan visszaloplak a világba. S aki erre jár, Nem tudja majd, Hogy amit lát, hall és érez Az maga a csoda!
Mister: Hadd legyek...
...édes könny, szemlátomás, csodás varázs, Hanyatló én, ki messze tőled mégis oly közel, Szemedben gyúló fény, szívemhez ér. S te csodás és való, életem szép reménye, Engedd, hogy álmodjam arcod, Lelkeddel vívott égi harcot, Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást, Szívemben álmatag tompa bírást. Engedd, hogy életed és csended legyek, Hallgatag mély türelem, ki ért, Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik, Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik, Én legyek a vigasz s te a minden, Élet, elfelejtett reményeinkben.
JeepCKing: Calypso szigete...
Mi ez mi, ily rövidke Idő elteltével hozzád köt, Mint kacs szőlőt a karóhoz? S miért hiányzol úgy, Mint sötét börtön Rabjának a napfény?
Miért borzong testem úgy, Mint kit szellő simogat, Mikor hangod hallom? S miért álmodok ébren is… Ébren is Terólad, mint Éhező a kenyérről?
Miért szomjazom csókod, Mint sivatagi vándor A kristály tiszta vizet? S miért halok bele újra, S újra minden érintésbe Melyet tőled kapok?
Miért égek el minden Pillantásodban, mint Bűnös lélek a pokolban? S miért lüktet így a hús A mellkasomban, Mikor hozzám jössz?
Mi ez az érzés, Mi lakozik Énbennem? Mi ez, mi feldúlja jelenem, S zúzza szét napjaim? Mi ez, mi így megszédít, Mint a jó bor, S elveszi eszem?
Mert…
Kis szobámban ülök, s merengek magamban, Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban. Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek, Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?
Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő, Vánszorognak percek, s képek jönnek elő; Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek, Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.
Bármire gondolok, te jutsz az eszembe, Bármerre is járok, te jársz a fejembe. Ha szemedbe nézek, egy világot látok, Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.
Bárkivel beszélek, te szólasz helyette, Bármilyen nőt látok, mindnek vagy felette. Ha két kezed fogom, enyém a mindenség, Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.
Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom, Álmaimban folyton, érkezésed várom. Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik, Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.
Pici szád hívogat, mint méhet a virág, Nektárja többet ér, mint az egész világ. Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem, Két kezed orcámon, s nem találom helyem.
De ez a pillanat, mint holmi varázslat, Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat. Marad a valóság; Te nem vagy itt velem, Így egyedül hajtom, álomra a fejem.
Egy belső hang, mely Feléd irányít, s én Képtelen vagyok e különös, Csábító hangot nem Meghallani, mintha csak Szirén éneke volna.
S Calypso szigetének Partjai, mint mágnes A vasat, úgy vonzza Kicsiny hajómat, s nincs Szél, mi irányváltásra Késztethetne…
Legalábbis azt hiszem… De ha egyszer végre Partot ér hajóm, S fejem Calypso Lágy ölébe hajtom… Erőt vesz majd rajtam…
… egy örök álom.
2004. december 16.
JeepCKing: Testemet adom...
Festenék néked csodás világot, Égi ecsettel mennyei képet… Hintenék feléd sok száz virágot, Cserébe tőled csak ennyit kérek:
Csak fele annyira szeress engem, Mint az én szívem parázslik érted. És én nevedet himnuszba zengem, S testemet adom: legyen az vérted.
2004. december 31.
Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy; futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében, Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy; a folyam zsongó hullámtengerében, Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő vízsugár kibomlik, Csupa-Játék, nekem az is te vagy; a felhőben, amely épülve omlik, te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok: te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy: hol ezerkaru repkényt kúszni látok, ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre, Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy; a tiszta ég szent legét belehellve, Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem, Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy; és mikor Allah száz nevét idézem, minden nevének visszhangja te vagy.
Goethe: A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az útakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben ha néma csend borúl rám, téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. Ó, jössz-e már!
Petrarca: Ha nem szerelmet
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért van oly halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek? S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje? Élő halálnak kéjes szenvedése, miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra. Mély tengeren, kormánytalan bolyongok egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok, hogy nem tudom magam se, jó mi volna; fázom hő nyárban, s égek puszta télben.
Dsida Jenő: Tündérmenet
A tücsök cirregve fölneszel. Testem hűs álmokat iszik. Apró csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik, pihék, mohák közé, puhán, befödik zsenge nefelejccsel s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben - szemükben harmat, áhitat - csigák s iszonyú nagy füvek közt, a sárga holdvilág alatt.
Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik. Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
Kosztolányi Dezső: Szerenád
A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégse hallható, mert zsongva, súgva és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem zordon árnyat egy hófehér szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mint angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó! |