Mister: Csitítgató

Ne sírj kedves...
Hajtsd le fejed kérgemre
Jó párnád lesz, meglásd.
Ne sírj hát,
Ne itasd ezt az öreg vén fát!

Fázol?
Bárcsak lenne két karom,
De hisz van levelem
Majd azzal takarlak kedvesem.
Igaz, jobb már...

Maradj csak.

Én majd vigyázok rád
Őriz téged az álom-fád.
Csak szép álmaid lesznek
A rosszak többé nem lelnek.

S ha majd virágzom,
A Te illatod kering majd a földön;
S ha majd a szél fújja ágaim
Mozdulatod magamra öltöm;
S ha levelem zizzen
Gyönyör hangod lesz a kincsem.

Így, lassan visszaloplak a világba.
S aki erre jár,
Nem tudja majd,
Hogy amit lát, hall és érez
Az maga a csoda!

Mister: Hadd legyek...

...édes könny, szemlátomás, csodás varázs,
Hanyatló én, ki messze tőled mégis oly közel,
Szemedben gyúló fény, szívemhez ér.
S te csodás és való, életem szép reménye,
Engedd, hogy álmodjam arcod,
Lelkeddel vívott égi harcot,
Csendes jó éjszakát, gyermeteg kacajt és sírást,
Szívemben álmatag tompa bírást.
Engedd, hogy életed és csended legyek,
Hallgatag mély türelem, ki ért,
Szerelmes szenvedő, ki indul és érkezik,
Ki karjaidba hull, s szíveddel könnyezik,
Én legyek a vigasz s te a minden,
Élet, elfelejtett reményeinkben.

JeepCKing: Calypso szigete...

Mi ez mi, ily rövidke
Idő elteltével hozzád köt,
Mint kacs szőlőt a karóhoz?
S miért hiányzol úgy,
Mint sötét börtön
Rabjának a napfény?

Miért borzong testem úgy,
Mint kit szellő simogat,
Mikor hangod hallom?
S miért álmodok ébren is…
Ébren is Terólad, mint
Éhező a kenyérről?

Miért szomjazom csókod,
Mint sivatagi vándor
A kristály tiszta vizet?
S miért halok bele újra,
S újra minden érintésbe
Melyet tőled kapok?

Miért égek el minden
Pillantásodban, mint
Bűnös lélek a pokolban?
S miért lüktet így a hús
A mellkasomban,
Mikor hozzám jössz?

Mi ez az érzés,
Mi lakozik Énbennem?
Mi ez, mi feldúlja jelenem,
S zúzza szét napjaim?
Mi ez, mi így megszédít,
Mint a jó bor,
S elveszi eszem?

Mert…

Kis szobámban ülök, s merengek magamban,
Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban.
Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek,
Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?

Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő,
Vánszorognak percek, s képek jönnek elő;
Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek,
Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.

Bármire gondolok, te jutsz az eszembe,
Bármerre is járok, te jársz a fejembe.
Ha szemedbe nézek, egy világot látok,
Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.

Bárkivel beszélek, te szólasz helyette,
Bármilyen nőt látok, mindnek vagy felette.
Ha két kezed fogom, enyém a mindenség,
Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.

Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom,
Álmaimban folyton, érkezésed várom.
Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik,
Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.

Pici szád hívogat, mint méhet a virág,
Nektárja többet ér, mint az egész világ.
Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem,
Két kezed orcámon, s nem találom helyem.

De ez a pillanat, mint holmi varázslat,
Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat.
Marad a valóság; Te nem vagy itt velem,
Így egyedül hajtom, álomra a fejem.

Egy belső hang, mely
Feléd irányít, s én
Képtelen vagyok e különös,
Csábító hangot nem
Meghallani, mintha csak
Szirén éneke volna.

S Calypso szigetének
Partjai, mint mágnes
A vasat, úgy vonzza
Kicsiny hajómat, s nincs
Szél, mi irányváltásra
Késztethetne…

Legalábbis azt hiszem…
De ha egyszer végre
Partot ér hajóm,
S fejem Calypso
Lágy ölébe hajtom…
Erőt vesz majd rajtam…

… egy örök álom.

2004. december 16.

JeepCKing: Testemet adom...

Festenék néked csodás világot,
Égi ecsettel mennyei képet…
Hintenék feléd sok száz virágot,
Cserébe tőled csak ennyit kérek:

Csak fele annyira szeress engem,
Mint az én szívem parázslik érted.
És én nevedet himnuszba zengem,
S testemet adom: legyen az vérted.

2004. december 31.

Goethe: Ezer alakban rejtőzhetsz

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.

Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.

Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Petrarca: Ha nem szerelmet

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

Dsida Jenő: Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
- szemükben harmat, áhitat -
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Kosztolányi Dezső: Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!